TARTALOMJEGYZÉK

találós kérdések
Anya karácsonyi meséje
A mi karácsonyfánk
kismackó őkelme
A falevélke új ruhája
Mese a kicsi lányról, akinek az apáját elvitték a csúnya katona bácsik
A juhász
Homokvonat robogó
A tea, amelyiknek illata és íze van
Piroska farkasokkal álmodik
Mi van a levélben?
válogatott klapanciák
Zöldleveli Kótyonfitty, a kalandor béka legnagyobb szerelme
Rajzoltam neked valamit

TARTALOMJEGYZÉK

A legszebb és legfontosabb rajzaimból válogattam össze néhányat.
Elsőként ezt:

Kicsit később meg ezt:

Másnap pedig ez következett:

A negyedik rajzot sokkal nagyobb papírra készítettem:

Az ötödik rajz, amit kiválasztottam neked, itt következik:

Hatodik rajzom, ha hiszed, ha nem, egyike a leges-legfontosabbaknak:

(apának, 1998. szeptember 18-án)

Végezetül pedig búcsúzzunk el egymástól ezzel a rajzzal:

Viszlát és szevasztok…
Örülök, hogy megnéztétek a rajzaimat!

TARTALOMJEGYZÉK

A zentai kőkecske

            (előszó helyett monda)

A zentai csata 300. évfordulója

Küldeményművészeti megemlékezés

Személyes mail-art történet

Mail-art project The Battle Of Zenta

Ígéretek

A zentai csata 300. évfordulójának az ünnepe

Különböző tárgyú levelek

The Battle Of Zenta

Teruyuki Tsubouchi

Roberto Scala

Giovanni StraDA DA

Patricia Collins

Dobrica Kamperelić

Jorge Grimm

Neli Vieira

Szombathy Bálint

Tetsu Watanabe

Alberto Alonso Biote

roYstOn Du maurier-Lebek

Simona Tanasescu

Lidia Lopes Torres

Societe Anonyme

Birger Jesch

Gyuri Fogarasi

Geza Perneczky

Igor Bartolech

Edgardo-Antonio Vigo

Theo Breuer

Reynald Round

Rene Russo

Alexis Abreu Barizonte

Luc Fierens

Pawel Petasz

Ruggero Maggi

Zárszó

Utószó a második kiadáshoz

TARTALOMJEGYZÉK

Utószó a második kiadáshoz

A zentai csata mail-art kiállítás katalógusa, s az ahhoz tartozó felvezető esszé először az újvidéki Létünk című folyóirat 1999. esztendei 3-4. számában jelent meg. Mivel egy akkora anyagról volt szó, amely egy teljes folyóiratszámot foglalt el, azóta is a köteteim közé sorolom, hiszen a szerzői munka és hozzájárulás ezúttal sem volt kevesebb, mint egy valódi könyv esetében. Ráadásul ez töltötte ki az egész számot, tehát nyugodtan nevezhetem önálló kötetnek is.

A küldeményművészeti akció, és azt követő kiállítás anyagának publikálásakor nem állt szándékomban, és nem is volt a célom, hogy elemzés és értékelés tárgyává tegyem azt. Képzőművészeti tanulmánynak sem szántam munkámat, hiszen ahhoz valószínűleg a kompetenciám is kevésnek bizonyulna.

Magam is igen régóta foglalkozom mail-arttal, s tudom, mennyire fontos egy alkotónak, hogy valamiféle visszajelzést kapjon egy-egy akcióról, egy-egy tőle földrajzilag távoli tárlatról, amelyre elküldte munkáját. Mivel 1997-ben nem sikerült létrehozni egy katalógust a kiállításról, két évvel később, a kosovói hadszíntérről visszatérve, s valamelyest a civil, hétköznapi életbe is visszazökkenve, szerettem volna bepótolni valamicskét az elmulasztottakból. A személyes tényező mellett persze alapvetően közrejátszott az is, hogy meglátásom szerint egy kiváló anyag gyűlt össze, amelyet kár lett volna olymódon veszni hagyni, hogy egy néhány napos, talán néhány hetes kiállításon túl nem hozzáférhető a publikum, a nagyközönség számára.

Érdekes csavart adott a témának, hogy 1997 őszén elhurcoltak katonának. Az akkor még Jugoszláviának nevezett országban ekkor még viszonylagos béke volt, a horvátországi és boszniai hadszínterek elcsitultak, a kosovói pedig még nem lángolt fel, 1998 elején még Ibrahim Rugova, a kosovói albánok Gandhija, későbbi elnöke is úgy nyilatkozott, hogy nem tud semmiféle Koszovói Felszabadítási Hadsereg működéséről. Pedig az már javában létezett...

Nem elég tehát, hogy egy háromszáz esztendővel korábbi vérontással foglalkozunk (s akármennyire is győztes és diadalmas ütközet legyen is, a mészárlás kihagyhatatlan belőle...), az évfordulóját ünnepeljük, hamarosan ugyanez, egy más kornak más eszközeivel, a valóságban is elér bennünket. S ez talán bizonyos dolgok megvilágításán is komoly változásákat eredményez.

Én, aki a XX. század kilencvenes éveinek délszláv háborúi idején, ha a szlavisztikától nem is, a földrajzi (jól)szituáltságtól mindenképpen értintetten mindvégig a vérontás ellen ágáltam, egy békelapnál dolgoztam, a békemozgalmak tevékenységét követtem, s munkámon keresztül lehetőségeimhez mérten segítettem azt, sőt ha lehetett, be is kapcsolódtam, felemeltem hangom az etnikai tisztogatások, a mészárlások, a hódítások, egyszóval a militarizmus ellen, hogyan ünnepelhetem egy régebbi kor cseppet sem különb militarizmusát? Mert militarizmus (is) csak egy van, nincs belőle jó vagy rossz, akármilyen oldalon is álljon, s akármit szolgáljon, csak ártalmas lehet.

Ne beszéljünk hát ünnepről, mondjunk helyette csak megemlékezést.

Nagyon jónak és hasznosnak is tartom egyúttal, hogy a téma kapcsán összegyűlt anyag egyértelműen háborúellenes, még ha ezzel némileg ünneprontónak is nézhető.

Mondhatjuk, hogy változnak a korok és a szemléletek, s így ezen belül a hadsereg, a csaták, a dicső ütközetek megítélése is. Valmikor (és még ma is gyakorta...) hősként ünnepelnek katonákat, hadvezéreket, tábornokokat, máskor inkább a béke megteremtőit vagy megőrzőit tartják többre. Tagadhatatlan azonban, hogy múltunk, a történelmi személyiségek és események megítélése mindig a jelen szemléletének függvényében áll. Nem ítélhetünk tehát XVI. századi eseményekről XVI. századi szemlélet szerint a XXI. században -- az esetleg csak az eseménysorok, okok és okozatok megértéséhez segíthet hozzá bennünket... Ítélhetünk, és ítélünk is viszont a XVI. század személetéről a XXI. századi világnézetünk szerint.

Hozzátesszük folyton, hogy persze más volt akkoriban az eszmény, mást tartottak erkölcsösnek, s megint mást erkölcstennek, mint ma. Gondoljunk csak bele: a törökök ünneplik Mohácsot, az osztrákok Aradot? Pedig ezek nekik is mind nagy győzelmeik, diadalaik voltak. Jó, persze, tudom, voltak más győztes csatáik, amelyeket igenis ünnepelnek --  akár a mai napig is.

S tudunk-e török szemel nézni Mohácsra? Persze, hogy nem, s nem is kell. Ezek a történelemtudomány nehéz és a beavatatlanok számára megmagyarázhatatlannak tűnő kérdései, s nem az irodalom, nem a küldeményművészet dolga (sem célja...) megválaszolni mindezeket. Elidegeníthetetlen azonban mindkettőtől, hogy reagáljon ugyanezekre.

Én mindig az irodalom irányából közelítettem a mail-arthoz. Nagyszerű kifejezési formái és szinte korlátlan, vagy legalábbis egyelőre még nem a teljességig kiszélesített lehetőségei ugyan nem verssorokban szólnak, s mint olyanok szinte megzenésíthetetlenek, képi, szöveges, tárgyi és sok egyéb eszközei azonban kifejezetten líraiak. Ahogy a képverseknek, a vizuális költészetnek is a lírai kifejezésmód, a lírai megjelenítés miatt is része a képi megoldás, ugyanúgy a mail-artnak is szerves része a líra.

Sok esetben ebben a gyűjteményében is mintha verseket olvasnánk, olyan lírai tartalmakat és hatásokat hordoznak magukban a bemutatásra kerülő küldeményművészeti alkotások. esetenként pedig már az epika felé is kacsintgatnak. Persze, az anyag feldolgozása nem törekedett arra, hogy holmiféle epikai összefüggéseket keressen, és azoknak alárendezve rendszerezze, rakja sorba a bemutatott műveket és művészeteket. Mégis, folyamatában tekintve az így összeállt anyagot, az epika eszközeivel rajzolódnak ki a gondolati, konceptuális, világnézeti tartalmak, melyek dekonstrukciós elemzés folytán akár felfejthetőek is lennének. Ettől azonban engedtessék meg nekem most eltekintenem.

A mail-artnak igazából nincs kritikája. Múzeuma már igen. Valamilyen szinten már ez is ellentmondás, hiszen a képzőművészeti műfaj, amelyik önnön létrejöttét az intézményes keretek, a kiálltótermek, múzeumok megtagadására alapozta, egy szép ívű, hatalmas (az egész bolygónkat behálózó...) nagy kört írva le visszatért oda. Tanulmányok, történeti áttekintések, esszék és elemzések már jelentek meg, ha kis számban és elvétve is, valóban értő kritikára azonban valószínűleg azért sem talált, mert sokszor nem kívánták komoly elemzés tárgyává tenni, nehogy komolytalannak tűnjenek emiatt.

Azt hiszem, létjogosultságát ma már nem kell igazolni, bizonygatni. És komolyságát sem. A konceptualizmussal való összefüggéseit és egymásra épülését is vitathatlannak tartom, habár természetesen olyan pontokat is találhatunk szép számmal, amelyekben elkülönülnek egymástól.

Patricia Collins egy kis gyógyszerészeti üvegcsében küldött hamut Kanadából. S ezt írta a kupakjára: „the ashes of enemy”, avagy az ellenség hamvai. Micsoda ellentmondás; a gyógyászat eszközébe zárt gyilkolás.

Az az igazi győztes, aki méltósággal tud veszíteni? Az az igazi győztes, aki felkarolja legyőzött ellenfelét?

Valahogy számomra ma már a zentai csata is ilyen kis üvegcsébe zárt hamu az önmagában hordott ellentmondásával, mint konceptuális tartalmával együtt. Háromszáz esztendő -- s ma már több is -- távlatából, a történelmi emlékezet által felemelőként prezentált győzelem, ünnep.

De ne mondjunk ünnepet, mondjunk csak megemlékezést.

A küldeményművészeti megemlékezés pedig egy antimilitarista, háborúellenes manifesztummá vált egy, az adott pillanatban, háborús légkörben. És én örülök ennek.

Budapesten,

2005. április 29-én

Zárszó

Tekintélyesnek mondható anyagot kap kézhez az olvasó már csak terjedelmi szempontból is. De engedtessék meg nekem, mint a kiállítás szervezőjének, illetve a zentai csata témája mail-artos moderátorának (igen divatos lett mostanság ez a kifejezés...), hogy jóleső elégedettséggel nyugtázzam a beérkezett anyagokat minőségileg és mennyiségileg egyaránt.

A mennyiségi mutatókat sokkal könnyebb értékelni, bizonyítani és magyarázni, ezért kezdjük is rögtön azokkal: a kiállítás (s ebből következik, hogy valószínűleg annak témája is) olyan népszerű volt a küldeményművészet ismert és elismert alkotógárdájának körében, hogy több mint negyven művész küldte el száznál is több alkotását a világ legkülönbözőbb pontjáról --

Észak-Amerikától (Kanadától és az USA-tól) egészen a kontinens legdélibb csücskéig (Argentínáig); Európa szinte minden országából (nagyon kevés kivétellel) érkeztek műalkotások, de a Távol-Kelet sem maradhatott ki a játékból, hiszen Japánból is több alkotás található a tárlat anyagában.

Mennyiségileg a teljes anyag akkora, hogy az egészet még egy teljes folyóiratszámba sem lehetett belezsúfolni (amint a mellékelt ábra is igazolja...!), s ez -- azt hiszem -- adatként már egymagában is önmagáért beszél, anélkül, hogy további magyarázatok és igazolások után kiáltana. Ezért is döntöttem úgy, hogy nem az egyes alkotók közlésre, illetve bemutatásra kerülő munkáinak számát csökkentem arányosan, hanem a bemutatásra kerülő művészek számát redukálom egy még elfogadható, középútként is értelmezhető minimumra. Így talán igazságtalanul maradnak ki egyesek, akiknek pedig igenis jelentős helyük és szerepük volt a zentai csata témájának a mail-art eszközeivel való feldolgozásában és körüljárásában.

Megítélésem szerint azonban mégis egy sokkal reálisabb képet tudunk ily módon felmutatni a tárlatról mindazoknak az olvasóknak, akik az 1997-es kiállítást nem láthatták. A most bemutatásra kerülő anyag kábé a fele annak, amit a tárlatunk közönsége a zentai könyvtár kiállítási termének falain láthatott.

A minőségi mutatókkal már sokkal inkább hadilábon állunk. Hogyan igazolni azt, hogy épp az összeválogatott anyag képezi a mail-art akció legértékesebb részét? Hogyan adhatnánk elfogadható és megcáfolhatatlan magyarázatot és legfőképp igazolást arra, hogy nem a kimaradt művek lesznek majd idővel a legmaradandóbbak?

Sehogy.

S talán nem is szükséges...

Ez most ilyenformán egy képzőmuvészeti, küldeményművészeti antológia... Igen! Végre találtunk egy kulcsszót, amibe kapaszkodni lehet: antológia. Virágoskert. S mint olyan, mindig egyfajta egyéni ízlést képvisel. Annak a személynek az ízlésvilágába enged bepillantást, aki a válogatás, az összeállítás háládatlan feladatát magára vállalta. S akire ugyanazért majd ráhúzható lesz a vizeslepedő, illetve leszedhető lesz róla a keresztvíz, de egyéb közhelyekbe gabalyodva sem jósolhatjuk neki a legjobbakat.

A kiállításra beérkezett anyag minőségi megítéléséről szólva természetesen már a téma megközelítésének módja is széles körű elemzésekre és gondolatmenetekre adhat lehetőséget a csata, mint háborús téma teljes elutasításától kezdve a vele való szembehelyezkedésen keresztül a rideg történelmi valóság tényszerű objektivizálásáig, avagy az irónia és a gúny maró, ám annál szemléletesebb és mélyrehatóbb nyíltságáig és egyszerűségéig/leegyszerűsödéséig. Akárhogy is legyen, sohasem téveszthetjük szem elől, hogy mit jelent másoknak (a témában egyáltalán nem érintett embereknek a világ legtávolabbi pontján) a mi történelmünk, a népünk szempontjából jelentős történelmi sorsfordulók milyen színben tűnnek fel az idegenek szemében, s az ő számukra vajon milyen üzeneteket hordoznak ugyanazok. Azok az üzenetek ugyanis, amelyeket ők a mi történelmünkből kiolvasnak, igazából valahol mindig csakis rólunk szólnak, pontosabban arról, hogyan viszonyulnak hozzánk az üzenetek értelmezői és közvetítői. Mert szép az és dicső, hogy a saját történelmünket a saját képünkre úgy tudjuk olvasni, ahogy az nekünk a leginkább (és legfájdalommentesebben) megfelel, csakhogy másoknak már eszükbe sem jut ugyanúgy finomkodni velünk, s bizony amit esetleg elfedett egy kis miszticizmus, elhomályosított a ködösítés, egy külső szemlélő szemében valószínűleg ugyanoly élesen és tisztán kivehetően látható, ahogy mi tudjuk látni a tőlünk távol eső, idegen népek és nemzetek történelmét és sorsfordító eseményeit, bármennyire felületes információk alapján megítélve is.

Nem árt tehát odafigyelnünk arra, hogyan fogalmazták meg észrevételeiket és meglátásaikat ezek a művészek egy olyan témával kapcsolatban, amelyik nekünk minden bizonnyal sokkal fontosabb, mint a számukra bármikor is válhat. Talán meg kellene tanulnunk értékelni az ilyen megnyilvánulásokat is.